Einzeltitel
Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulós megemlékezéseinek szerves részét képezi ez a rendezvény, melyre a Konrad Adenauer Alapítvány a Hanns Seidel Alapítvánnyal és a Hortobágyi Kényszermunkatáborba Elhurcoltak Egyesületével együtt hívta mindazokat, akik a kényszermunkatáborok történetével és körülményeivel foglalkoznak és különböző szempontok alapján, vagy szakmai kompetenciával a témát feldolgozták. Nem utolsó sorban ezzel lehetőséget biztosítva az érintetteknek, hogy személyes élményeikről és az önkényről meséljenek, amely elszakította őket családjuktól, a mindennapjaiktól és az addigi életüktől. Ez a zsarnokság vette el a szabadságukat és életüket, csak azért, mert a feljebbvalók ill. készséges segítőik számára mellőzöttek voltak és nem illettek bele a karhatalom elképzeléseibe. Minden sors egy személyes tragédia, sorsfordító következményekkel.
Nemcsak ebben az évben – amikor is a „magyar tragédiára” emlékezünk – fontos arról beszélni, hogy egy ideológia „szolgálatában” milyen kegyetlenséget és embertelenséget tehet valaki társaival.
Az emlékezés maga, beszélni róla, mindez fájdalmat okoz az érintetteknek. Néhányan évek múltán sem tudtak beszélni a fogolytáborban töltött napjaikról. Többnyire még a hozzátartozóik sem tudták, mi is történt. Ezért kell különösen hálásnak lennünk mindazoknak, akik ma a nyilvánosság előtt beszélnek emlékeikről, és ezáltal, amíg még lehetséges, megismerhetjük a szemtanúk beszámolóit és a kérdésekre adott válaszaikat. Így lehetősége nyílik egyrészről a történészeknek, másrészt mindazoknak, akik elismerést érdemlő módon a kényszermunka és kényszermunkatáborok témaköret kutatják, hogy ezeket forrásként használják, és ezekkel eddigi ismereteiket alátámasszak, alkalomadtán kibővítsék, vagy esetleg átértékeljék. Ma a hortobágyi kényszermunkatábort vizsgáljuk.
Tudni, mi is történt - ez a feltétele annak, hogy ne törlődjön a köztudatból. A történelemkönyveknek a lehető legautentikusabban kell bemutatni az eseményeket, és nem utolsósorban le kell vonnunk a jelenünkre és jövőnkre gyakorolt következményeit, amelyek az egyéni méltóságot és az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintik. Ebből kiindulva tudjuk, mi a kötelességünk, hogy hasonló igazságtalanság ne ismétlődhessen meg.
Kényszermunkatáborokba zárás, amint az mindannyiunk számára köztudott, nem csak Magyarországon történt. Németországban a II. Világháború idején is ez történt. Az „ellenséges országok“-ból kényszermunkásokat gyűjtöttek össze táborokban kegyetlen körülmények között, hogy aztán olcsó munkaerőként szolgáljanak.
Fontos, hogy a kényszermunka és a kényszermunkatáborok témája a megfelelő figyelmet kapja, és ott, ahol ez még nem történt meg, lelkiismeretesen feldolgozzák és ne pedig elnyomják. Ez a közösen szervezett és levezetett konferencia, véleményem szerint, megfelelően hozzá is járult ehhez, de úgy gondolom, az események feldolgozása ezzel még nem ért véget. A konferencia anyagának nyomtatott kiadása valószínűleg további segítséget nyújt ahhoz, hogy a téma a nagyközönség számára is elérhetőbbé váljon.
Megköszönöm mindenkinek, aki segítségünkre volt ezen konferencia létrejöttében, valamint köszönetet mondok minden közreműködőnek is.
Hans Kaiser
A Konrad Adenauer Alapítvány budapesti képviseletének vezetője